Málna

Nem tudja a bálna, milyen jó a málna.

Ha tudná a bálna, milyen jó a málna,

Csak málnát zabálna.

Szöveg: Tamkó Sirató Károly

Zene: Gryllus Vilmos

Előadó: Lujcsi és anya

Lujcsizmusok

***

Keresünk valamit.

J: - Nincseeeeen!

én: - De, biztos bent van a dobozban.

Megnézzük.

én: - Tényleg nincsen.

J: - Ééén mondtam anyának.

***

***

Fürdés után megtörlöm a törölközővel. Átveszi az irányítást:

- Bebugyolálok.

***

***

Fogmosáskor.

J: - Lenyejtem fogkémet.

én: - Nem örülök neki.

J: - Én öjülök neki.

***

***

Az ágyon ül és olvas. Egyszer csak ráül a könyvre és ezt mondja jó kedvében:

- Popómmal olvasok.

***

Jár a kis játékcsavarhúzóval a lakásban és ezt mondja:

- Megöntöm vijágokat.

***

***

Magyarázok neki.

én: - Nem szabad a késsel játszani. Emlékszel, amikor egyszer megvágtam az ujjamat a késsel és vérzett? Akkor nagyon fájt nekem is!

J: - Ééén megpusziltam. Nem fájt már anyának.

***

***

A tányéron egy szalámivég.

J:- Anya, mi ez?

én: - Szalámi.

J:- Kicsi még.

***

J: - Mit csinálok, anya?

én: - Látom, megint kipakolod a fiókomat.

J: - Kipakolom anya fiókáját.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát:

J: - Anya fiókáját kipakoltam.

***

 

***

Nem tűri, ha játszadozunk a hajával:

- Én hajam! Anya, nem piszkájom hajamat!

Ez odáig tud fajulni, hogy amikor az orrát igyekszem kitisztítani:

                                          - Én ojjom! Én bubucom! Anya, nem piszkájom ojjomat!

Julcsi pózol

Ezek a kedvenc képeim mostanában.

(Clothes by AnnaHanf :))

Szemölcsös

(Kép most nincs - de jó sok szöveg.)

Valamikor nyár végén kezdődött a történet. Julcsi valószínűleg a nyaraláson a medencében szerezett be néhány vírust, amelyek később két szemölcs formájában manifesztálódtak a bal vállán.

Szeptember elején, mikor a doktor néninek megmutattuk, adott rá immunerősítő szirupot (Isoprinosin). Mikor elfogyott a szirupunk, - úgy másfél hónap elteltével - láttuk, hogy újabb és újabb kis szemölcs kezdemények vannak úton a másik kettő közelében - akik viszont nem lettek kisebbek. Elmentünk hát újra a doktor nénihez, aki javasolta a gyerekklinikai sebészetet, ahol leszedik a két bumburnyákot. Ott kisebb közjáték után adtak egy két héttel későbbi időpontot.

December 9-én aztán két óra várakozás után le is kaparták a Julcsi molluscum contagiosum-jait a sebészeti ambulancián. A beavatkozás utána sebésznő felvilágosított bennünket, hogy egyéb ellenszere nincs ezeknek a szemölcsöknek, mint a levétel, ha minden jól alakul, akkor tinédzser korára kinövi őket a gyermek. A levétel után a heg hamar begyógyult, viszont a többi addig apró uszodaszemölcs közben rohamosan növekedett.

Újból elmentünk a sebészetre, ahol azt mondták, ennyi szemölcsöt már nem tudnak ambulánsan eltávolítani, altatni kell a gyermeket a műtéthez. Január elején adtak nekünk áprilisi időpontot. Teljesen le voltunk döbbenve, hiszen addig ezek óriásira duzzadnak és még újabbak fognak előbukkanni, így mégis a családban már korábban bevált házipatikához fordultunk.

Vérehulló fecskefű kivonattal kezdtük ecsetelni Julis szemölcseit. Sajnos Apával és Matyi papával ellentétben ez nála nem hozott eredményt - kivéve talán a kiszáradt bőrt.

Ezekben a napokban meglátogattuk orvos barátainkat, akiknek elpanaszoltuk a szemölcs-kálváriánkat. Felajánlották, hogy ha szeretnénk, megkérik a sebészeten dolgozó kollégáikat, hogy kicsit "nézzenek rá" az ügyünkre. Vagyis, hogy nem tudnának-e korábbi műtétidőpontot adni nekünk. Sokáig nem tudtunk dönteni, mert nem akartunk jogtalanul előnyhöz jutni. Én nagyon rosszul érzem magam attól, hogy a "kapcsolataimat" kell bevetni ahhoz, hogy időben történjen valami. Végül - mikor úgy tűnt, hogy a szemölcsök megint csak nőnek és szaporodnak, és amikor már csak erről szólt a nap és ez erősen rányomta a bélyegét mindannyiunk hangulatára (Julcsiéra különben nem, mert ő nem nagyon tapasztalta őket) - szóval akkor úgy döntöttünk, felhívjuk Cs.-t, hogy "intézkedjen". És persze, mi történt: a telefonhívás után két órával a klinikáról kerestek, hogy Julcsi műtétjét előre hozták most hétfőre. Lám-lám...

Persze örültünk is a nagy lehetőségnek. Vacsoránál sms Cs-nek: "Köszi, hétfőre kaptunk időpontot." Cs. kíváncsian visszahívott, hogy miről is van szó? Milyen időpont? Szabadkozott, hogy elfelejtett közbeszólni az érdekünkben, mert igen elfoglalt napja volt...

Aztán hétfőn a nagy nap. Reggel nyolckor ott álltunk mesekönyvekkel, színes ceruzákkal, plüssökkel, legóemberkékkel felfegyverkezve a klinikán. Titokban és nagyon naivan azt gondoltuk, hogy tíz órára már talán otthon leszünk. De legkésőbb délre. Merthogy, ha nyolcra hívtak be, akkor az azt jelenti, hogy mi vagyunk az elsők, addig akkora csúszást sem lehet összeszedni... Úúú, de buták voltunk.

A szűk folyosón ott ült és állt vagy 6 gyerek egy vagy két szülővel, és közben folyamatosan jöttek még, még és még. Végül harmadiknak bejutottunk, de hát ez még csak a betegfelvétel volt, ahol megvizsgálták a kis hölgyet, hogy egyáltalán altatható-e. Ezeket a macerálásokat viszonylag jól viselte Julcsi. Már kezdi elfogadni a sima sztetoszkópos vizsgálatot (eddig ettől mindig sírt).

Ezután még mindig ott kellett várakoznunk, miközben felolvastam Julcsinak négy mesét a Szutyejev könyvből, körénk gyűlt még négy törpicsek, ők is a mesére voltak kíváncsiak. Így legalább jobban telt az idő. Közben kiszóltak a vizsgálóból, hogy azért megy minden ilyen lassan, mert leállt az egyetem számítógépes rendszere és ez a klinikát is érinti. Végül tíz óra körül beértünk a második vizsgálatra, és utána felengedtek a sebészeti osztályra.

Itt legalább nem volt akkora tömeg. De legalább 28 fok - mi meg ugye téli ruházatban. Julcsi kapott egy karszalagot (-kezdődik a fesztivál!), de igencsak nehezen viselte magán. Nagy rimánkodások közepette le is szedte, amint csak lehetett.

Röpke egy órát várakoztunk, nézelődtünk az osztályon, mikor a nővér hozott kétszer 5 ml fájdalomcsillapítót és "kábítószert". Az utóbbitól két perc alatt belassult a gyermek. Dülöngélt, szédelgett, de alapvetően jókedvében volt. Olyan volt, mint egy kis részeg - ami ebben a helyzetben nekem kettős volt - vicces is, mert aranyos volt, de ugyanakkor fájdalmas is, hogy ilyennek ki kell tennem a gyerekemet.

Azt gondoltam, a "szer" után már hamar behívják a műtőbe, de addig megint egy teljes órát kellett várnunk. Dél volt, amikor jöttek Julcsiért és bevitték a műtőbe. A műtősblokk ajtaja előtt várakoztam, mikor 10-15 perc után hallottam bentről Julcsi sírását. Rossz volt. Reméltem, hogy hamar hozzák már. Szegénykém. Kihozták, nekem adták, de innentől nagyon vigasztalhatatlan volt. Nem értette az egész helyzetet. Hol volt Anya, kik ezek az emberek és mi ez a kanül a kézfejében. Folyton csak azt hajtogatta: "Leveszem! Leveszem!". Szerencsére a nővér rögtön kiszedte, hiszen nem is kellett semmire. Aztán mellre tettem, megnyugodott. De miután felült megint felismerte, hogy a helyzet nem változott, tovább sírdogált. Mintha felborult volna a világrend... Miért piszkálják őt? Mi ez a sok macerálás? Látszott, hogy nem érti ezt az egészet. Ahányszor hozzám bújt, megnyugodott, de később észrevette a sebtapaszokat a testén és újból és újból keserves zokogásba kezdett.

Megtudakoltam, mikor mehetünk haza. Voltam olyan naiv ismételten, hogy azt gondoltam, hogy kicsit ráncba szedjük magunkat és sohaviszontlátásra. Erre a nővér felhomályosított, hogy az altatás után hat órán keresztül bent kell maradni, tehát legkorábban hat óra körül távozhatunk...

Aztán, mikor már nagyjából okés volt a helyzet Julcsinál, megjött Apa is, akinek nagyon lehetett örülni. Megint egy kicsit közelebb voltunk a megszokott békességhez. Julcsi egyre felszabadultabb lett, és úgy tűnt, a műtét utóhatásai sem jöttek elő nála.

Az előtérben elfogyasztottuk az Apa lőtte elemózsiát, Julcsi szaladgált, játszott, huncutkodott. Bálint még megjegyezte, milyen sok ember van itt kint, én meg mondtam, hogy kicsit benézek Julcsival a kórtermünkbe.

Ahogy beléptünk, ránk rontottak a nővérek, hogy vizit van (innen a sok várakozó ember az előtérben!), miért mászkálunk és hogy adjam oda a gyereket én meg menjek ki. Hiába próbáltunk egyezkedni, hajthatatlanok voltak - az akkor már síró Julist le kellett adnom és az ajtó mögül az előtérben hallgathattam, hogyan rimánkodik Anya után és sír vigasztalanul. Negyed óra is volt az egész - de persze nekem örökkévalóság. Nem is értem: jobb úgy vizitet tartani, hogy egy 20 hónapos kisgyerek körbeordítja az osztályt? Nem lett volna minden félnek egyszerűbb, ha az anyja ott van mellette? Tényleg nem értem.

Szegény Bogyeszt másodszor vették ki a kezemből. Most, mikor visszaadták, annyira, de annyira kapaszkodott, szorított, de szerencsére hamar abbahagyta a sírást, mikor elmenekültünk a tömött előtérből a második emeletre. Leültünk egy üres padra. Mikor Julcsit az ölembe vettem, már vidáman mutatta a pad karfáján a csigamotívumot. Nagy megkönnyebbülés volt ez mindannyiunknak. Jó érzés, hogy a világrend helyreállásához Julcsinak elég, ha a szülei vele vannak. Hiszen ennél többet nem is tudunk. Vele vagyunk mindenhogyan, és ezt kimutatjuk neki.

Vártuk hát, hogy leteljen a karantén ideje - ami váratlanul korábban ért véget, mert a műtétet végző doktornő négy óra körül felért az osztályra és megírta a zárójelentést. Mikor a kórterembe értünk, összeszedni a cuccainkat, Julcsi a kiságynál szomorúan mondta: "Kejestem Anyát." - gondolom a környezetről beugrott neki a vizites szitu. Édespofim, csak jussunk ki innen. Szedelőzködtünk, köszöntünk a nővéreknek, kérdeztem Julcsitól, hogy ő is köszön-e, erre ő fennhangon ennyit mondott: "Megyek máj haza én!"

Öt óra körül hazaértünk, Julcsi jókedvű volt, de rendkívül fáradt, hiszen egész nap csak a műtét 10 percét töltötte alvással. Fél hétkor elaludt az ölemben. Ruhástul, teli pelussal tettük az ágyába, és a megszokott megszakításokkal, de reggel 8:10-ig aludt.

Bálint meg én is jól lefáradtunk. Én csak hazaérve éreztem, hogy mennyire ki vagyok purcanva. Valahogy az ember nem is érzi saját magát, amikor valaki MÁSÉRT van. Érte izgulunk, őt próbáljuk jobb kedvre deríteni, lessük a kívánságait, próbáljuk felszínen tartani, etetjük, nevettetjük, vigasztaljuk--- érte vagyunk, érte létezünk.

És vannak azok a kifacsart, fáradt időszakok, amikor bennünket is csak az éltet, hogy élünk valakiért...

VP 5. - Karácsony

Ha már VP, akkor a karácsonyt csak nem hagyom ki...

Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez volt az első közös karácsonyunk, annak ellenére, hogy a Julcsának ez már a második volt. De mégis. Most sikerült először itthon lennünk Szenteste úgy, hogy magunk dolgoztunk meg a körítésért, meg magáért a tartalomért is.

Előtte persze izgultunk, hogy lesz-e idő és energia erre, de úgy tűnik, volt.

Nagyon jó érzés volt, hogy volt díszített fa, volt ünnepi vacsora (ebéd), voltak ajándékok és volt suhogó angyalszárny, csillogó gyerekszem. (Igaz, sok minden még igencsak kezdetleges formában "pompázott", de ezek többnyire a külcsínt szolgálják, mint pl. a karácsonyfa alá függönyből rögtönzött khm... ünnepi asztalterítő.)

***

A családnak készítettünk szaloncukrokat. Az egyik inkább idézőjelesen szaloncukor csak, mert gyakorlatilag aszalt gyümölcsök, magvak és zabpehely keveréke. A másik a "vérbeli", mivel marcipános sűrű étcsoki bevonattal. Nyami. Finomak lettek (- szerintem.) Utána felöltöztettük a cukorkákat talpig díszbe.

A sógornőmék (Muhhahahahaha, bocs Anett, ez írtó viccesen hangzik, nem?:)) idén új házba költöznek, így járt nekik egy Házi Áldás - kicsit másképp. :)

***

Julcsi gyerek nagy szakács lett időközben (- nem is tudom, honnan szerzett tapasztalatokat erről a tevékenységről), úgyhogy Bálinttal azt ötöltük ki, hogy készítünk neki egy kályhát - mások szerint gáztűzhelyet. Ennek a készítése volt a legklasszabb talán az egész időszak alatt. Komoly csapatmunkát igényelt Julcsi szüleitől, akik a fáradtsággal dacolva éjszakába nyúlóan gyártottak elméleteket, majd igyekeztek megvalósítani őket. El is készült a szolidan remekműnek is nevezhető alkotás (igaz, a dizájn oldaláról megközelítve igencsak minimálos). Mi már csak arra vagyunk kíváncsiak, mennyire időtálló ez a darab, megéri-e Julcsi második születésnapját?

***

Végül bevetettük a Nagy Dobozt. Ugyanis Julcsi egykori kis "hászi"-ja bizony már annyira kidőlt-bedőlt falú volt , hogy a putri kifejezés is már inkább dicséretnek számított. (amúgy az előző képen látható egy kis részlet belőle - az a szívecskés az :)). Szóval kapott a gyermek egy új házikót, ami nagyon tuti ám, mert hatrétegű kartonból vannak a falai és nem fog csak úgy egyszerűen ukkmukkfukk beroskadni! (Hála Apa doboznagyhatalmának...)

***

Íme a kezét tördelő gyermek, aki nem bír betelni a csillogó-villogó karácsonyfa látványával. (Persze a valóságban sokkal meghittebb fények voltak, de hát az átkozott vaku - meg az átkozott fényképész, aki nem veszi a fáradságot, hogy átállítsa a gépét...)

(És íme a gyönyörű asztaltééérííítőőőő is... hű)

***

És végül: elengedhetetlen szociofotó a 2000-es évek második évtizedének elejéről. Egy középosztálybeli kisgyerekes család karácsonya.

VP 4. - Advent

Jó kis adventi időszakunk volt.

Nekem nagyon jól esett a készülődés, igaz, az értékes alvásidő bánta, de utólag is határozottan állíthatom, hogy megérte.

Keresztgyerekeknek készítettünk puzzle-t és aszalt gyümölcsöt rejtő adventi zsákocskákat.

A lakásba is különböző díszeket gyártottunk. Ajtókra angyalkákat - akikkel Julcsi nagyon összebarátkozott -, meg különböző füzéreket.

Apa kapott egy kis extrás adventi kalendáriumot, minden napra egy pozitív gondolattal - abban az időben nagy szükségünk volt rá. Ez a barkácsmunka csak egyszerűen az "Apa manói" nevet kapta Julcsitól.

Már időben elkezdtük a képeslapok tömeggyártását, reméljük mindenkihez időben meg is érkeztek.

Volt külön adventi szertartásunk is esténként. Vacsora után, fürdés előtt elhangzott a bűvös mondat: - Julcsi, mi lesz most?

Erre Julcsi szeme felcsillant és izgatott hangon ennyit mondott: - Pieee! (Ami pontosan annyit tett, hogy "pihe", vagyis hópihe.) Már szaladt is be a szobába, ahol kiválasztotta a számára legszimpatikusabb hópihét (ami üzembiztosan mindig a legkisebb volt).

Utána kiválasztotta, hova ragasszuk. Általában az ablakra. No de melyik sarkába??

Ezután következtek a "zsákocskák".

Ezekből is kiválasztotta a legszimpatikusabbat - itt a piros szín iránti rajongása fejeződött ki: eleinte a teljesen piros zsákok, majd azok, amelyekben sok piros volt, végül azok következtek, melyekben kevés piros volt, s legutoljára azok, amelyeken semmi piros nem volt látható.

Majd az izgatottság a csomagocska bontása közben.

A mindennapi zsákocskákba katicabogár, dinnye, körte és zöldségeket imitáló felfűzhető fagolyócskák kerültek. Egy hét után pedig büszkén sétált fel-alá a lakásban a felfűzött nyakláncával.

VP 3. - Keresztelő

Talán sokan nem is tudjátok a nagy hírt: Julcsinak október utolsó napján megtartottuk a keresztelőjét. Kellett majdnem 17 hónap a szervezéshez, meg egyeztetéshez, közbejöttek ilyen-olyan események, ami miatt folyamatosan tolódott a dolog, de végül Júlia is csatlakozott a keresztények közösségéhez. Azon belül is az evangélikusok táborát növeli. (Ez teljesen logikus, hiszen édesapja katolikus, édesanyja református és evangélikus gyülekezetbe járnak.)

A keresztszülők viszont (majdhogynem:)) színtiszta evangélikusok, kedves barátaink: Anna Hanf gebórene Szabó :) és férje Friedemann Hanf. Nagyon örültünk, hogy több napot is velünk voltak. Végre jókat beszélgettünk, kirándultunk. És ami még jobb: Julcsi is nagyon szívébe zárta a KeresztAnnát és "Apust". Azóta is gyakran emlegeti őket különböző helyzetekben.

A keresztelői ige a Zsoltárok könyvéből választódott:

"Uram, egyengesd előttem az utat." (Zsolt 5,9)

Kaptunk hozzá egy kis képet, amelyen lerajzolta egy kedves gyülekezeti tag Julcsit, amint megy egy úton, amelyről egy hatalmas kéz éppen felszedi a legördült köveket, sziklatörmeléket. Ez jó. Remélem, Julcsihoz is megérkezik majd ennek az igének a tartalma és érezni fogja, a gondoskodó kezet, amely vezeti őt az útján.

Anna az alábbi szöveget olvasta fel, Friedemann pedig imádkozott.

“Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár veletek vannak, nem birtokaitok. Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem meg nem reked a tegnapban. Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása: Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.”

(Kahlil Gibran)

Hálásak vagyunk, hogy ilyen jól sikerült ez az ünnep.

Julcsi mesél

Itt most egy videót kellene látnunk elvileg. Ha látjuk gyakorlatilag is, örüljünk és nézzük meg. Ha nem látjuk, akkor megnézem, mit tehetek, hogy lássuk...

Visszapillantó 2. - Szavak szárnyán

Nagyon izgi dolog ez a beszédfejlődés. Ez a sok hablaty. Lekövetni a gondolatmenetét. Tudni, hogy min jár az esze, és tetten érni hogy hogyan formálódnak a gondolatok szavakká, amelyekkel már meg tudjuk egymást érteni.

Julcsi zsenge kora ellenére nagyon sokat beszél - értelmes szövegelésre gondolok. Azt mondják, ez öröklődik. Ez lehet, mert állítólag Bálint is, meg én is korán kezdtünk dumálni. Barnabás az unokatestvér, ki fél évvel idősebb, pedig már akadémiai székfoglalót is tarthatna, olyan gyönyörűen beszél.

Másrészt azt mondják, ha sokat mondókázik az ember a gyermekkel, sokat szövegel neki, akkor előbb vagy utóbb csak megragad benne valami. Ez is igaz lehet, mert Julcsi nagyon bírja a meséket, versikéket, rímeket. Kedvencei Szutyejev vidám meséi, Gazdag Erzsi Meseboltja, Maszat, Bartos Erika versek, no meg Anna Peti és Gergő történetei - bár utóbbiban inkább a képeket szereti nézegetni és azok alapján mesélgeti a történetet. No és ha már a képeknél tartunk, a Böngészők is nagyon bejöttek - bár igazából minden, amiben szép képek vannak és lehet róluk sokat szabadon szövegelni.

De mielőtt még úgy tűnne, hogy teljes önfényezésbe kezdtem - merthogy milyen szuper géneket örökítettünk és milyen sokat foglalkozunk Julissal, - inkább leírok néhány párbeszédet. Az sokkal jobb lesz.

***

Én: - Anya főz egy teát.

Julis: - Julcsi is teát fog inni.

Én: - Anya tesz a teába .... (itt keresem a szót)

Julis: - Mézet! (és dalban folytatja magas sipítós cérnahangján:)

Méz, méz, tea méz... (Ez a "Méz, méz, méz, termett méz" kezdetű nóta Julcsi-féle átirata)

***

J: - Kuki, kuki! (és nagyon kacag)

Én: - Kinek van kukija?

J: - Apának. Julcsinak nunija van.

Én: - És anyának?

J: - Anyának bugyija van.

***

***

Harisnyahúzás. Nem szereti. Folyton beszélni kell valamiről, hogy elterelődjön a figyelme. A harisnyán kis virágok vannak.

Én: - Számoljuk meg, hány virág van!

J: - ... fenn a bársony égen.

Ezt csak azok érthetik, akik ismerik Bartos Erika Zsákbamacska kötetének csillagszámolós versikéjét, amelynek utolsó sora így szól: "Számoljuk meg hány csillag van fenn a bársony égen!"

***

Hazajöttünk a bevásárlásból, kipakolunk a hátizsákból, mindent a helyére teszünk. Sajtot, tejet a hűtőbe, kenyeret a kosárba... Megkérdezem Julcsitól:

- Julcsi, a joghurtot hova kell tenni?

- Julcsi szájába!

***

***

Megtalálta a tolltartómat, amit nem szeretek, ha játszik vele. Finoman próbálok utalni rá, hogy az az én tulajdonom.:

Én: - Julcsi, kié az a tolltartó?

Kisebb gondolkodás után a komoly válasz:

J: - Ceruzáé.

A nevetést nehezen, de visszatartom, és nem adom fel:

Én: - És a ceruza kié?

Megint gondolkodik kicsit:

J: - Hegyezőé.

Ott a pont. Igaza van. Megint kivágta magát, mi meg Bálinttal pukkadunk a röhögéstől. :)

***

Reggelizünk.

J: - Anya, mi ez?

Én: - Sonka.

J: - Anya szereti sonkát.

Én: - Igen, szeretem.

J: - Anya szereti Julcsit.

Én: - :)))

***

Visszapillantó 1.

Az események sokaságában nehéz megállni és megörökíteni egy-egy pillanatot.

Már én sem kattintgatok annyit, mint az elején, hiszen Julcsi már igazi interaktív lénnyé nőtt. Benne kell lenni a helyzetben, nem csak a muszáj miatt, hanem, mert ez az élet rendje, így jó... Társalgunk, rajzolunk, építőkockázunk, babázunk, bohóckodunk. Olyankor nem jut eszébe az embernek a gép.

Persze azért néha még beindulnak a régi reflexek... :)

Íme néhány 2011. decemberi kép az ünnepek körforgásában.

Mikulás környékén

Itt épp a mikulássapka bűvöletében. Az egyéb piros ruhaneműek egészen véletlenül találkoztak ezen a kicsiny testen.

Hajkorona

Julcsi kopaszon született. Na jó, nem teljesen, valami kis vörös szöszképződmény volt a fején, amiből mi már első nap vizionáltunk egy nagy vörös hajzuhatagot, titokban össze is mosolyogtunk, mert ez nagyon tetszett volna mindkettőnknek. De sokáig tényleg semmi, de semmi nem volt a fején - kis időre, még az a kis szín is eltűnt a fejéről, mert kihullottak a kis pihék. Bezzeg a többi kis újszülött az osztályon! Mindnek két centis punker frizurát készítettek a nővérek, mert akkora bozontjuk volt.

Egy éves korára azért már volt kis hajnak mondható szőrzet a fején, bár a vörös igencsak kiszőkült, de megindult a csigásodás. Ez valami pompás dolog, győzünk benne gyönyörködni.

Mára, 2012 januárjára pedig megkezdődött a csajos frizurásodás. Kétségkívül. A loknik tekerednek, csavarodnak, némely tincs tejfölfehérben, másik rubintvörösben pompázik. Ekkora hajzatba már hajpánt dukál!

2011. január

2012. január